nedobdel

Megszakítom a múltbeli love story-t egy bejegyzés erejéig. 

Jelenlegi párkapcsolatom kibírt minden hülyeséget, minden félelmeimet túlkompenzáló stratégiámat. A párom megvárta, míg ezeket valahogy megoldom, feldolgozom, amit fel kell, változtatok, amin változtatni kell. Nem is türelmetlenkedett, nem ítélt el, nem bántott érte. Nagyon különleges bizonyítéka volt ez annak, hogy szeret.

Egy jó ideje béke van a lelkemben. De visszatért egy régi ismerős: olyan régóta jól megvagyunk, de mi van, ha részéről csak ennyi? Ha majd sosem kellek neki “örökre”? Olyan ez, mint egy sikítás a lelkemben. “Bele ne éld magad!” és “Jaj, ugyan kinek kellenél így, ahogy vagy?”

Az a legszörnyűbb az egészben, hogy ha akarom, ha nem, eléggé előtérbe tudnak kerülni ezek a félelmek mostanság, pedig már szinte megfeledkeztem róla, hogy ilyen IS vagyok. Ugyanakkor fejlődés, hogy ezt a félelmet most megélem. Régebben az volt a stratégiám, hogy akkor igazából nekem nem is kell ez a kapcsolat, hiszen csomó hibája van. Hamisan megnyugtató volt az az érzés, hogy fél lábbal benne, fél lábbal kint vagyok belőle. Pedig semmivel sem volt biztonságosabb vagy nyugodtabb a helyzet. Ez az igazi önbecsapás. Nem tudatosult persze, hogy csak így küzdök meg azzal, hogy ne kelljen érezni, hogy “nem kellesz neki”. Mert bármiből le tudtam vonni azt a következtetést, hogy nem vagyok fontos. Ha valaki más is, pl. más családtag fontos volt, az már egyenesen azt jelentette, hogy én nem vagyok az. Ezek kizárásos alapon működtek. Ehhez képest ma már ilyen erőteljes torzításaim, hülyeségeim nincsenek. Nem gondolom, hogy csak akkor vagyok fontos, ha CSAK én vagyok fontos. De ez biztos valami betöltetlen csecsemőkori igény, amikor elsőnek és legfontosabbnak kellett volna érezni magam a szüleim szemében, de ezek szerint ezt nem kaptam meg. Hát igen, egy párkapcsolatban pedig ez már nem pótolható. És akkor valahogy az volt a kör, hogy (1) negatív jelzés arról, hogy nem is vagyok fontos, (2) félelem, amit nagyjából 1 másodpercig éreztem, (3) harag, amiért ilyen érzéseket okoznak nekem, (4) hibakeresés ezerrel, hogy miért is nem nagy veszteség nekem ez a kapcsolat, majd (5) kiszemelni a  leendő pasit, akivel majd leléphetek (ez mindig csak kiszemelésig következett be egyébként). 

Most már csak a 2. lépésig jutok, félek, hogy az az ember, aki majdnem mindent, vagyis minden tőle telhetőt megtesz értem, mégsem szeret. Ahogy ő fogalmazott, most kicsit feneketlen kút vagyok ezen a téren, nem lehet feltölteni, megnyugtatni. Nem tudom pontosan, mi váltotta ki ezt belőlem most újra.

De azt tudom, hogy kb. 2 évig inkább úgy tettem saját magam előtt is, mint aki nem szerelmes és nincs benne ebben a kapcsolatban, hogy ne kelljen ezt a félelmet érezni. Újra hangsúlyozom, fejlődés, nem is kicsi, hogy most már bátran félek, de nagyon kellemetlen érzés.

Persze nem lettem egy állandóan ellenőrizgetős elviselhetetlen és féltékeny hárpia. De nagyon tudnék az lenni. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy az egészséges felnőtt részem ezt már nem engedi. Néha persze vannak “hülye kérdéseim”, amire úgysem lehet jól válaszolni, de ennyit kibír a kapcsolatunk. Főleg, ha az előzményeket kibírta. És az egészséges felnőtt részem számba veszi a pozitívumokat, ami bizonyítja, hogy szeretve vagyok. És ha nem is nyugszik meg a sikítós-félős részem, legalább ellensúlyozva van. Nem hiszek már a sikítós-félős résznek, de nagyon  nehezen tűröm már meg magamban.

Köszönöm annak, aki elolvasta, nekem most terápiás értékű ez a bejegyzés.

Gondolkoztam rajta, miről is szólhatna a sok közül a következő bejegyzés. Mintha a második bejegyzés fontosabb lenne az elsőnél. 

Tehát ültünk a gátoldalban, és valami érthetetlen módon ez a fiú kíváncsi volt arra, hogy mi volt köztünk egy másik fiú barátommal. Nehezen esett le a tantusz. Ez valami vizsgaszerűségnek tűnt utólag.

Később, este (talán) kikérdezett (msn-en, természetesen), hogy vége van-e köztünk egyik, majd másik férfi ismerősömmel. (Olyan dolgoknak nehezen lehet vége, ami el sem kezdődött, de erről egy másik alkalommal.) Tekintettel arra, hogy ezekre könnyedén és őszintén rávághattam, hogy igen, a következőt mondta röviden: 

Jó. Akkor jövőhéten meglátogatlak. Csütörtökön. 

Néhány éve már nem egy városban laktunk az egyetem miatt. Ezt jelentette, hogy meglátogat: eljön oda, ahol én élek. Nem tudom, mire számítottam, de elöntött az öröm, hogy akkor eljön. Pedig nagyon jól tudtuk tettetni, hogy ez “csak barátság”. Ezt csináltuk már ezer éve. Ezek már ősszel történtek, de nyár vége óta húzódott valami köztünk. Nem tudtam, mi van köztünk, hogy lesz-e folytatása, de minden apró lépéstől eszméletlenül boldognak éreztem magam. Mintha egy régen megálmodott álom kezdett volna valóra válni. Pedig nem voltak olyan egyértelműek a dolgok, egy másik szemszögből meg egyértelműek voltak.

Minden nap beszéltünk, sosem kellett keresnem. Nagyon lehetett játszani ezt, hogy én nem kezdeményezek. Úgyis minden nap keresett. Többször eljött a lakóhelyemre, elmentünk kávézni, beszélgettünk. Mécses égett a kávézóban az asztalon, romantikus volt. Valahogy abban a fényben tökre “lázasnak” tűntünk. Mindent megváltoztat egy mécses. Rendesen randevúnak tűnt. Voltak időszakok az életemben, amikor meg kifejezetten szemfényvesztésnek. Jóból rosszba, rosszból jóba átsorolódtak a vele történtek. Életemben többször is. A jóságos védelmező-gondoskodó és a gonosz, szívtelen, hazug szívtipró. Mikor melyik része domborodott elő a történeteknek. Ma sem tudom teljesen eldönteni, mi is volt pontosan. Csak ültünk ott a kávézóban, és kínomban felhoztam az időjárást. Jókat derültünk ezen. 

Most azokat a dalokat hallgatom, amiket akkoriban hozzá kötöttem. A címek elárulnak mindent a hullámzó lelkiállapotomról: Is it love?, Gabriel, Conversation’s Over

Na, de meglátogatott. Még akkor sem értettem semmit, mikor egy üveg pezsgővel érkezett. Teljesen elhitette velem az utóbbi időben, hogy nem akar tőlem semmit. Így nem tűnt fel, hogy kettesben vagyunk egy lakásban és pezsgőzünk… Persze, ilyen még előfordulhat, de aztán az este úgy alakult, hogy elhagyta a száját a következő mondat, mikor meglepődve kérdeztem, hogy most mi van, hogy:

Mindig több volt ez, mint barátság.

Nagyon örültem, ez nem is kifejezés erre. Madarat lehetett volna velem fogatni. Amit mindig is sejtettem és mindig tagadott. Amire mindenki felhívta a figyelmem és én nem mertem elhinni… Szóval akkor este elhittem. De szerencsétlenségemre korai volt az öröm. Pedig egy happy endnek itt kellene véget érnie, és ez a történet még csak most kezdődik. 

Nem szokványos cím egy első bejegyzésnek. Szeretnék mindenkit elkeseríteni, aki pornográf tartalomra számít, hogy nem, ez nem az a blog. 

Ez a blog a párkapcsolatomról szól. Hogy hogyan jutottam el odáig, hogy most már biztonságosan tudok kötődni a páromhoz. Arról szól, hogy nagyon nem volt ez mindig így, és ahhoz, hogy együtt maradjunk, nem csak az én erőfeszítésemre, változás iránti elkötelezettségemre, hanem az ő nagyszerűségére és nagyvonalúságára is szükség volt. Korántsem vagyok “tökéletes”, sok a hibám, és majdnem minden nehézséggel szembe kellett néznie ennek a párkapcsolatnak, amivel egy párkapcsolat szembe nézhet, ha (legalábbis) az egyik fél nem mer szeretni és szeretve lenni. “Túl” közel lenni számomra már fojtogató volt. De valami azt súgta, hogy jó helyen vagyok. De ennek nem sok értelme volt számomra sokáig, hiszen a felszínen csak elégedetlen voltam ezzel a kapcsolattal, az akkor számomra fojtogató szerelemmel (amit ma már úgy gondolok, hogy csak én éltem meg fojtogatónak). A blog címe nem véletlen nedobdel.

Az alcím lehetne az, hogy: m e g é r i d o l g o z n i r a j t a.

Szóval hogy hülyül meg a lány, ha fél a szerelemtől? Milyen baromságokat csinál, ha nem akarja megélni és kimutatni, amit érez? Ha fájt valami, akkor egyből utáltam ezt a kapcsolatot. Arra azonban törekedtem, hogy viselkedéses szinten ez ne jelenjen meg drasztikusan. Belül szenvedtem ezektől a hullámvasúthoz hasonló gondolatoktól és érzelmektől. Ma már tudom, hogy az érzések és a gondolatok csak érzések és gondolatok, és nem a valóság. Nem kell feltétlenül komolyan venni magam, vagy az érzéseimet. Ezzel szívességet teszek magamnak is és a kapcsolatomnak is. Azzal, hogy elkezdtem nem komolyan venni a hullámvasutat, alábbhagyott, majd megszűnt. Nem tápláltam többé energiával, és már nem félek szeretni, nem félek félni, hogy elveszítem ezt a kapcsolatot esetleg. Van mit féltenem. De ez nagy ajándék, hogy végre megélhetem. 

A történet persze nem ezzel a párkapcsolattal kezdődött. Kétségkívül ebben a párkapcsolatban éltem meg legtudatosabban, hogy mi zajlik belül, mitől félek, min kell változtatnom, ha nem akarok egy újabb kapcsolatot tönkretenni. S ha nem jöttem rá mindenre magamtól, szerencsére a párom oda-oda mondott egy-két velős megjegyzést, amiből rögtön éreztem, hogy átlát rajtam. “Te félsz az elköteleződéstől.” Eleinte mindig tagadtam, hogy igaza lenne, mert az igazság fájt, de igaza volt. Nem szaladok előre a történetben, szeretném viszonylag lineáris formában megírni, hogy mi történt velem. De ehhez mesélnem kell az ezt a párkapcsolatot megelőző időkről is.

A bejegyzés címe az ezt követő történethez kapcsolódik. A történetek igaz történetek, a szereplők nevét megváltoztatom, ha szükséges használnom. Kétségtelenül magukra fognak ismerni, ha erre járnak. A blog azonban nem a személyes fejlődésemet elősegítő férfi lelki társaimról szól. Nem őket szeretném elemezni, és remélem, megbántani sem fogom őket. Nekik is köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki vagyok. Nehéz időszakokon is átsegítettek. De szerencsére úgy érzem, ma már egyedül is megy és nem kell kikacsintani a párkapcsolatomból, hogy jobban legyek. Az is lehet, hogy ahogyan én megéltem ezeket, azt teljesen másképp élték meg azok, akik részesei voltak rajtam kívül. Ez az én történetem, az én belső megélésem, és megengedem bárkinek, hogy ne értsen vele egyet. Hangsúlyozom újra, a történetnek csak a bennem zajló oldalát tudom és akarom megmutatni. Biztosan kapnék rengeteg rosszalló kommentet, hogy milyen nőszemély vagyok én… Sem időm, sem energiám arra, hogy mások értelmezésével és véleményével küzdjek belül. Ember vagyok, biztosan zavarna, még akkor is, ha tudom, hogy nem kéne. Így a kommentek írásának lehetőségét letiltom. 

Na, tehát ennyi bevezető után, jöjjön a nulladik rész. (S01 E00 – Pilot) 

A gátoldalban ültünk. Mint mindig, nagyon feszengtem mellette. Akkorra már legalább 9-10 éve ismertem. Barátok voltunk. Aktuálisan épp “szinglik”, kiheverőfélben az előző kapcsolatainkból. Szóval már jó sok éve feszengtem mellette. Meg kell felelni – éreztem. Ilyennek, meg olyannak kell lenni. Mert amilyen vagy, az nem kell neki. Az nem elfogadható. Lazának kell lenni. És semmiképp sem mutathatod ki, hogy szeretnéd, ha szeretne.

Persze bizonyos értelemben szeretett, de nem úgy, ahogy én vágytam rá. Igazából magam sem értettem saját magamat, mert számos tulajdonságával az őrületbe kergetett. De úgy éreztem, jó páros lennénk. Csak éppen nem bíztam őbenne, és sosem lettem volna képes elhinni, hogy egy ilyen okos és intelligens, titokzatos és izgalmas férfi engem választana. Ami rosszul esett, haragudtam is rá emiatt. Ilyen bolondságot! De akkor így éreztem. Ő volt a tökéletes, én a tökéletlen. Sokat árnyalódott a kép azóta.

Szóval a gátoldalban ültünk. Éreztem, hogy ez a beszélgetés dolog személyesen nekünk nem annyira megy. Valahogy csak személyesen nem. MSN-en nagyon könnyen ment. Sok évig laktunk közel egymáshoz, és inkább MSN-eztünk. És személyesen megjelentek a gátlások. Szóval semmi értelmesről vagy mélyről nem beszélgettünk, kicsit kínlódásnak éltem meg. Ez a délután extrém élénken él az emlékezetemben. Még a levegő hőmérsékletét is érzem a bőrömön. Megkérdezte az egyik fiú barátomról, hogy lefeküdtünk-e egymással. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy ezt hogy képzeli. Kinézi belőlem? Hát nem ismer??? Úgyhogy rávágtam, hogy “Persze, a konyhapulton csináltuk!” Azt hittem, elég ironikus voltam ahhoz, hogy teljesen egyértelmű legyen, hogy még a feltételezés is sért. Nem. Nem sikerült elég ironikusra. Utólag úgy tűnt, hogy elhitte. Ma azt gondolom, hogy a megfelelni akarás, a lazának tűnni akarás mondatta ezt velem, és a hatás más volt, mint amire számítottam. Tanulni kell ezt még. Nem. Nem csináltuk a konyhapulton. Se.